Sok évvel ezelőtt Amerikában élt két kislány. Ők nem ismerték egymást, sőt szüleik ellenségek voltak. Róluk akarok most beszélni.
Az egyik apa, mint az apacsok törzsfőnöke sátorban lakott, a másik apa katonatiszt volt. Abban az időben az amerikai kormány ki akarta utasitani az indiánokat az országból s emiatt sok viszálykodás volt.
Az apacsok nem voltak megelégedve az utasításokkal és ezért megtámadták a fehérek erődjét. Ezekben a nagy és biztos támaszpontokban gyakran a fehérek családtagjai is ott laktak. Mikor a férfiak úton voltak, az egyik tiszt kislánya az új babájával játszott. Szeretettel simogatta Mary selymes szőke haját és nézte kék szemeit. Még ilyen szép babája nem volt.
Az egyik nap a katonák elhozták az első foglyot, egy kis indián leánykát. A legfiatalabb gyermeke volt az apacsok törzsfőnökének. Messzire eltévedt a sátoroktól, az erőd irányába, és nem tudott visszatalálni. Fáradtan és félénken kucorgott egy bokorban. A különös fehér arcoktól félt a kicsi és egyre jobban sirt. A férfiak tanácstalanul álltak a jajgató gyermek körül. „várjatok csak!” – kiáltott az ügyeletes tiszt hirtelen. Támadt egy ötletem.
Eltünt és hívta a kislányát.
„Mary, itt van egy kislány, aki meg akar téged látogatni.”
Óvatosan a kis indián leányhoz vezette. Mary félve ment a kislány elé, miközben babáját szeretettel ölelte magához. Amikor a kislány meglátta a babát, elfelejtette a félelmét és kitárta karjait a baba után. De Mary szorosan a karjaiba tartotta kedvencét.
„Nem adnád egy kicsit kölcsönbe a babádat? – próbálkozott kislányát rábeszélni a tiszt. A kislány küzdött magával, majd vonakodva a törzsfőnök kislányának kitárt karjaiba tette a szép új babáját.
Ettől a perctől kezdve a két gyerek összebarátkozott. Ezen a napon együtt játszottak, együtt ettek, együtt aludtak. A következő reggel a kis indián leánykát visszavitték a törzsfőnökhöz. Boldogan ugrált a gyerek ide-oda és boldogan mutatta az új babát, amelyet a kis fehérarcú lánytól kapott.
A másik napon megjelent a fehéreknél egy indián a babával. A parancsnok elé vezették.
„Nem, nem” – védekezett a tiszt „ez a baba a leányom ajándéka az ő vörösbőrü barátnőjének. Tartsa csak meg.” Az indián elment a babával.
Sokáig várták a katonák az indiánok új támadását. Hirtelen jelentették az őrök: „Az indiánok felszedik táborukat és elvonulnak.” Elképedve és hitetlenül néztek a katonák egymásra. Talán hadicselről van szó?
Ó, nem. A gyerek barátsága annyira meghatotta a törzsfőnököt, hogy befejezte a háborúskodást és visszavonult. Egy gyermek, aki egy másik gyermeknek azt adta oda, ami a legkedvesebb volt számára, békét teremtett.
Milyen gyakran tudnánk mi is békét teremteni, békét szerezni, ha nem lennénk önzők, ha nemcsak magunkra, hanem másokra is gondolnánk!
AJÁNLOM AZ OLDALT
