Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági
évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat,
kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben
megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a
csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig
teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.
Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra,
én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak
forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét
és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!
Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy
a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint
először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.
Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam,
amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg
feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra
tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez
gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor
gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy
szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot,
szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a
kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem,
megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak
mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg,
és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik
kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor
hozzáfogtam a munkához.
* * *
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk,
üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp színesedünk, és
ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk,
hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: "Mi történik velem?" Minden olyan
zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!
AJÁNLOM AZ OLDALT
