Történt egyszer, hogy az anyaméhben ikrek fogantak.
Teltek a hetek, és a kicsik növekedtek.
Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték fölfedezni világukat.
Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal
és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
...Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek,
az ikrek észrevették, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelte a másik -,
hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen
- viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik -.
Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első -.
El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt,
és anélkül hogyan élhetnénk?
Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet,
és senki sem tért ide vissza,
hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után.
Nem a születés a vég?
Majd mély bánatba merülve így folytatta:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben?
Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell hogy legyen! - tiltakozott a másik -.
Különben hogyan kerültünk volna ide?
És hogyan maradhattunk volna másképp életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első -. Talán csak a képzeletünkben létezik!
Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük az életünket.
...Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel.
Végül elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat
és kinyílt a szemük.
Tele tüdőből felordítottak.
Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
